AMIÓTA KÉT RAGYOGÓ
Amióta két ragyogó
Barna szemed imádója lettem,
Azóta én minden édes
Régi álmot százszor elfeledtem.
Te lettél az én szerelmem
Az én elárvult szívemnek forró dobogása,
Napsugara a lelkemnek
Halvány arcod édes mosolygása.
Úgy érzem, hogy meg is tudnék
Halni érted, gyönyörű virágom,
Azt is érzem, hogy nélküled
Sosem lenne igaz boldogságom.
Mindég-mindég imádkozom,
S az most az én szívem lelkem szerelmetes vágya,
Csak a szemed, barna szemed
Soha-soha ne ragyogna másra.
LEHULLOTT EGY
Lehullott egy fényes csillag az égről,
Ellopták a szeretőm az alvégről.
Ki lopta el megmondani nem tudom,
Csak azt érzem, hogy szívemben
Nagyon nagy a fájdalom.
Hulljatok le őszi lombok a földre,
Temessetek el a búmmal örökre.
Jobb lesz engem előre eltemetni,
Összetörött szegény szívem,
Úgy sem tud már szeretni.
ARANYOS KOPORSÓ
Aranyos koporsó mintha mese volna,
Fehér orgonákkal volt az teleszórva.
Könnyező szememből harmat hullott rája,
Elhervadt életem legszebb virágszála.
Szép fehér orgona miért is virágzol,
Ráborul a lelkem, mint egy sötét fátyol.
Szomorú bánatát néked panaszolja,
Aranyos koporsó bárcsak mese volna..
ÜZENETET KÜLDÖK
Üzenetet küldök hideg őszi éjben,
Mit érez a lelkem a közelgő télben.
Miért hull a könnyem, mért sápad az arcom,
Hadd lássa egy asszony, fehér hajú asszony.
Fekete madár sír levéltelen ágon,
Nincsen énnekem már csak egy kívánságom.
Betegágyam mellett senki se virasszon,
Csak egy szegény asszony, drága öreg asszony.
AZT MONDJÁK, HOGY A SZERELEM
Azt mondják, hogy a szerelem
Nem hagy nyomot az ember szívében.
Azt mondják, hogy akárhogy fáj,
El lehet azt felejteni szépen.
Ha ez így van, akkor miért
Hasad meg egy valakiért
Szíve egy kisleánynak,
Mért hervadnak a virágok,
Hogyha egyszer nincs vége a nyárnak,
nincs vége a nyárnak.
Két harang szól a faluban,
Két ház van most, ahol sokan járnak.
Az egyiknél piros nedvét
Űrítik a csillogó pohárnak.
Nincsen ottan semmi bánat,
Nincsen vége a nótának,
Kacagásnak, szónak,
A másiknál aranybetűs
Koporsóra virágokat szórnak,
virágokat szórnak.
/Zene: Szombathy József/
AZT SUSOGJA
Azt susogja az őszi szél
Az aradi síkon,
Fekete virágok nyílnak
Tizenhárom síron.
A zokogó Marosnak is
Azt zúgja a habja:
Tizenhárom magyar szívnek
Nincs ott nyugodalma, nincs ott nyugodalma.
Segesvári nagytemető
Be szomorú végig,
Idegen föld tövis-ágya
Jaj de fájhat nékik.
Feldobognak, fel a sírból:
Visszavágyunk hozzád,
Visszavágyunk megpihenni benned Magyarország,
Drága Magyarország.
/Zene: Bakó István/
CUDAR VILÁG
Cudar világ a mostani, bajos hozzá igazodni
A házas embernek.
Azt sem tudja mit csináljon, súroljon-e, vagy szitáljon,
Hogyha összevesznek.
/mert/ Ráparancsol az asszony, úgy tedd amint kívánom,
A sodrófát ha rá fogja, a szegény férj sírva mondja
Inkább megcsinálom.
Cudar világ a mostani, vissza kéne fordítani
A régi helyébe.
Hiszen mindig csak úgy hírlett, hogy a kanál sosem illett
A férfi kezébe,
De mostan az asszonyok főzni, hogy nem szeretnek,
Azért nincsen kimenője, vagy egy kicsi pihenője
A házas embernek.
ELSZÁLLOTT A VÁNDORMADÁR
Elszállott a vándormadár
Üres lett a fészek,
Az erdőben, a mezőben
Csendes már az élet.
Panaszkodó őszi szellő
Sodorja szét a lehulló levelet,
Vándormadár visszajön-e
Azt még tudni nem lehet.
Tavaszi fény járja be a
Vadvirágos rétet,
Mégis-mégis árva maradt
Az elhagyott fészek.
Hű lakója még árvább lett
Bánatosabb az idegen hazában,
Ki tudja most merre szálldos,
Hol kesereg magában.
ÉN IS EGYSZER
Én is egyszer a kezembe
Vándorbotot vettem,
Szép remények rózsás útját,
Álmomat követtem.
Elhagytam a szülőföldem,
Idegenbe vágytam.
De én amit akkor tettem
Százszor is megbántam.
Itt vagyok most idegenben
Nyelvemet sem értik.
Hogy ki vagyok, hogy mi vagyok
Tőlem azt se kérdik.
Itt élek most koldus módra
Hazátlanul, árván,
Nincs hová a fejem hajtsam
Nincsen puha párnám.
EZ AZ ÉLET
Ez az élet olyan fakó
Nincsen itten furulyaszó
Nincsen itten semmi.
Nincs a rétnek vadvirága
Nem lehet itt még talán a
Sírban sem pihenni.
Reménységem szép csillaga
Mélybe hullott, s nincs már csak a
Szomorúság bennem,
Panaszom itt meg nem hallják,
Csak az álmok símogatják
Az én árva lelkem.
Úgy szeretnék hazatérni
S mindenkinek elmesélni
Amit itten érzek.
Nyugalmasabb a temető,
Ott ahol az erdő, mező,
Kakukkszóra ébred.
Mi kergeti vissza, vissza
Mért kesereg szíve itt a
Sírva vígadónak.
Most is úgy fáj, majd meghalok,
Hogy én már csak álmodhatok
Szép hazám terólad.
HŐSÖK ÜNNEPÉRE
Titkos mint a végtelenben
A csillagok útja,
Merre van a hősök sírja
Csak az Isten tudja.
Árva szívük drága porát
Zivataros éjjel
Nyomtalanul sodorta a
Nagy világon széjjel.
Halljátok-e magyar hősök
Mit zúgnak a bércek?
Eltemetett szabadságunk
Ne fájjon tinéktek.
Elcsitul még bánat hangja
Élők jajszavának,
S lesz nagy, dicső, szép hajnala
E csonka hazának!
/Zene: Szóró János/
KÉRDEZNI SZERETNÉM
Kérdezni szeretném, ha nézek magára
Miért jár asszonyom fekete ruhába?
Miért halványabb arca ezüst holdsugárnál,
Miért olyan, mint egy letörött virágszál,
hervadó virágszál.
Gyászruhás asszonyom, hogyha úgy akarja,
Leszek én magának, aki vígasztalja
S ha ráhull a könnyem hófehér kezére,
Nem lehet az más csak gyógyír a sebére,
bánatos szívére.
LEGÉNYBÚCSÚ
Híres nap van a faluban,
Legénybúcsú napja.
Tatár Bandi esküvője
Holnap lenne tartva.
Vele isznak, mulatoznak
Mind a jó barátok,
Csak egy legény, megcsalt legény
Szava csupa átok.
Vége a nagy mulatásnak,
Papot kell hívatni.
Azt a híres legénybúcsút
Meg lehet siratni.
Tatár Bandi sápadt arcán
Piroslik a vére,
Most tartja az esküvőjét
De már fenn az égbe.
LETÉPTEM ÉN
Letéptem én egy szál fehér orgonát,
Szerelemből szőttem rája koronát.
Ráleheltem egy csöppig a lelkemet,
Így adnám én valakinek,
Aki végre megértene engemet.
De nincs senki, aki engem szeretne,
Akinek az én virágom kellene.
Pedig semmi vétkem e nagy világon,
Csakhogy könnycsepp ragyog azon
A hervadó szál orgona virágon.
ÚGY EMLÉKSZEM
Úgy emlékszem, amikor még
Porban játszó kicsi gyermek voltam,
Édesapám fáradt térdén
Olyan büszkén hányszor lovagoltam.
Őlébe vett, elaltatott
Csilingelő tarka szép mesével,
Mintha most is símogatná
Az arcomat áldott két kezével.
Messze szállt a szép gyermekkor
Öregedő férfi lett belőlem,
Mesemondó jó Apám is
Ott nyugszik már kint a temetőben.
Emlékére mindszent napján
Sírhalmára teszek friss virágot
Leborulva sírja előtt
Mondok érte forró imádságot.
MÉG HALLOM ÉN
Szívem sokszor mintha megnyugodna,
Hallgat, mint a bús őszi táj,
Vágy tüze mintha már nem lobogna,
S nem érzi azt sem, ami fáj.
De csak egy pillanat s a megütött
Bolond szív újra úgy zenél,
Mint zokogó őszi vad viharban,
Lehulló árva falevél.
Még hallom én szerelmes szép szavad,
Szívem, úgy érzem én érted meghasad.
Nehéz a bú, de viszem csendesen,
Mert tudom, hogy vársz reám kedvesem.
Lehet, hogy egyszer visszatérhetek,
Lehet, hogy holnap én már nem leszek.
S hogy lesz-e még több csókos alkalom,
Ki tudja drágám, édes angyalom.
MEGCSÓKOLOM SZÉP ORCÁDAT
Megcsókolom szép orcádat,
Úgy érzem, hogy utoljára látlak,
Az utaink, ahol eddig
Együtt jártunk, most már ketté válnak.
Elmegyek én messze-messze,
Ahol szegény, bús szívembe'
Nem lesz többé bánat,
Csak egy boldog édes álom
Ragyogja be csendes éjszakámat.
Én elmegyek, te itt maradsz
Talán még a könnyedet is ontod,
Hogy te aztán megnyugszol-e
Elfeledsz-e, nem tudhatom sorsod.
De ha fájna úgy az élet,
S bánatában kicsi szíved
Meghasadna értem,
Valahol ott messze-messze
Lehet, hogy még találkozol vélem.
MESSZE KÉKLIK
Messze kéklik a nagyerdő
A lelkemet bánatfelhő
Takarja.
Visszatérő boldogságom,
Éjjelenként könnyes álom
Zavarja.
Hervadt éltem minden vággyal
Még az őszi lombhullással
Itthagyom,
/hisz/ a világon minden múló
Meglátjátok a lehulló
Csillagom.
Huszonöt tél, huszonöt nyár
Az életből elég volt már
Énnekem,
Mikor ássák a síromat
Halványodó csillagomat
Kérdezem.
Velem sír a falevél is
Azt az asszonyt mért is, mért is
Szeretem,
S amit soha el nem értem
Azt is az ő két szemében
Keresem.
NEM TUDOM HOGY
Nem tudom, hogy mi lesz velem
Ha az utcán találkozom véled,
Mikor egy-egy símogató
Pillantásod az arcomra téved.
Én olyankor úgy érzem, a
Boldogságtól felkacag a lelkem,
Hogy én már e bús világon
Egy igazi menyországra leltem.
Nem vagyok én lump, csavargó
Mégis olyan sokat éjszakázom.
Mint akit úgy csalogatnak,
Mindig a ti utcátokat járom.
S ha majd egyszer ablakodhoz
Odaállok az öreg cigánnyal,
Azt húzatom, hogy szerelmünk
Ne múljon el a hervadó nyárral.
ÖSSZETÉPETT
Összetépett lelkemben a
Fehér álmok hogyha véget érnek,
Könnyek között elmondom a
Bánatomat a bús őszi szélnek.
Elmondom, hogy nem élhetek
Ha énnekem sosem lehet
Forró csókot kérni,
Attól kinek a szemébe
Valamikor úgy szerettem nézni.
Késő hideg őszi szellő
Panaszaim hogyha veled szállnak,
Ott zokogd el üzenetem,
Ahol mindég tárt karokkal várnak.
Mond, hogy akit úgy szerettek
Talán most is emlegetnek
Sehol se keressék,
Mert a hulló falevelek
Nyomomat is régen eltemették.
TELE VAN A FALU SZÍVE
Tele van a falu szíve
Nehéz gyásszal, búval,
Fehér Ágnes ravatala
Virágkoszorúval.
Az ősz hajú öreg papnak
Halk az imádsága,
Nekem meg a könnyem pereg
A borospohárba.
Dobd el cigány a hegedűd,
Törd el a vonóját,
Most hozzák a kisutcából
Rózsám koporsóját.
Nem engedem, hogy sirassa
A hegedűd húrja,
Sóhajtásom kíséri el
Az utolsó útra.
/Zene: Szóró János/
ÚJ ERDÉLYI DAL
Halljátok, hogy sír a rengeteg?
Ostorozza dúló fergeteg.
Feljajdul a völgy s a bérci fák,
Meghal, meghal a gyönge virág.
De lám, az éj hajnallá pirul
S vihar nyomán új élet virul,
Új élet virul.
Bús magyar szívünkből jő e dal,
Ölel, mint anyai gyönge kar,
Majd átvijjog hosszú éjszakát,
S megveri milliók ablakát;
Ébredjetek hát, ébredjetek,
Doboghat már újra szívetek
Halljátok? Az égig zúg dalunk:
Feltámadunk, fel, feltámadunk!
VALAHOL OLY VÍGAN VANNAK
Valahol oly vígan vannak,
Útra készen állnak a cigányok.
Valahol most öltöztetnek
Egy menyasszonyt
Fehér ruhás lányok.
Szőke-fürtös szép fejére
Fel van téve a hófehér fátyol.
A menyasszony mégis-mégis,
Úgy könnyezik, mint aki gyászol,
mint aki gyászol.
Valahol a faluvégen,
Nádfedeles, fehér házikóban
Fekete-gyász ruhájában,
Halott legény nyugszik
Koporsóban.
Halvány arcán meglátszik, hogy
Szerelmében ölte meg a bánat,
S úgy szorongat a kezében
Egy elfonnyadt fehér mirtuszágat,
fehér mirtuszágat.
/Zene: Bakó István/
VALAMIKOR ENGEMET IS
Valamikor engemet is
Fehér kezek símogattak,
Átöleltek lágy karokkal
S nótaszóval altatgattak.
Könnyes szemmel, haloványan
Az Istenhez imádkoztak értem,
Be szép is volt ott az álom,
Édesanyám ringató ölében.
Nem ölelnek lágy karokkal
Nem csókolják az orcámat,
Nem dalolnak altató dalt,
Eltemették jó anyámat.
Fáj a szívem, sír a lelkem,
Két szememből könny hull az orcámra,
Valahányszor rágondolok
Fehérhajú drága jó anyámra.
VAN AZ ÉN SZÍVEMNEK
Van az én szívemnek,
Van egy rózsafája,
De most messze vagyok
Nem nézhetek rája.
Csak amikor néha,
Könny ül a szememben,
Imádkozom sírva,
Illatozó szirma
Nehogy leperegjen.
Mikor útra kelek,
Ha majd hazatérek
Az én rózsafámnak
Be sokat mesélek.
Megcsókolom százszor
Gyönge levelét is,
De ha lehullt szirma
Ráborulok sírva
S ott halok meg én is.
/Zene: Harmath Ferenc/
