EZ IS TITOK
Kolónia, roppant épület test,
Csukd le millió szemedet.
Csukd le s ne lássad, hogy egy lányhoz
Én most titokban bemegyek.
Egy csodás érzés csalt ide engem
Mely zsibongó, vad kéjbe visz
S félek, hogy egy pillantásod még rám
Ismer itt a sötétben is.
Ah bűn, te nagy hírű fekete hölgy
Eljegyzett léha hitvesem,
Ím húszéves ajkam újra vár, vár
Csókodra buja kincsesen.
Kolónia, itt állok előtted
Testem paskolja a sötét,
Még várok, hátha legyőzi lelkem
Lobogó vérem ösztönét.
Kezem a tiltott kilincsre teszem
Egy mozdulat s már benyitok…És ha nem? Okos világ, számodra
Maradjon hát ez is titok!
/Budapest, 1940./
VILMÁNAK
Míg te jó puha párnákon pihensz
Én néhány rímes sort faragok
Neked, te szép szemű kicsi Vilma
Csak azért, hogy megtudd, ki vagyok.
Gyár Úr bolond szolgája vagyok én,
Gépszörny alatt izzad homlokom,
S nézem, miként siklik életem a
Ruhámra hullt olajfoltokon.
Orromba a forró vas füstje száll,
Karom erős fogástól feszül,
S a szörnyű zajban, gép-dalolásban,
Az én sorsom egyre feketül.
Korán elfáradt szomorú ember,
Pár évkéménynek korma rajtam,
De ha a világban járok, mindig
Vidám nótát dúdol az ajkam.
Hát ez vagyok én, költő és munkás,
Gondolatcsírák forró üstje.
Embererdők tüze, melynek nincsen
Lángja, csak füstje van, csak füstje.
De ez az éjszakám jaj, ez oly szép.
Te Vilma, Te vagy az eszemben
S most akaratomból rím és dallam
Leszel jajjal vert énekemben.
Csókod ízéről is álmodnék most,
De jaj, itt álmodni sem merek,
Hisz a legszebb pillanatban úgyis
Fölverne a gép, a szörnyeteg.
Így hát kínnal, jajjal, agyat s izmot
Feszítve még tovább izzadok,
De e néhány rímes sort megírom,
Csak azért, hogy megtudd ki vagyok.
/Budapest, 1940./
APÁM TÉLI HARAGJA
Apám, te sohasem szeretted a
Csillogó, szűzi havat.
Ha szitált az idő tél-szitája
Már zúgattad szavad.
Két karod vad munkába lendült, hogy
Megizzadt minden tagod
De jaj, lábad nyoma újra fehér
S nőtt, csak nőtt haragod.
Pedig látod-látod, a halál is
Így jött érted fehéren
S vitt, vitt végtelen fehér úton nagy,
Csikorgó szekéren.
/Budapest, 1941./
AZ ŐSZ VEZÉRHEZ
Jöttem, mint a gyárak regőse,
Jöttem hatalmas lobogóval,
Magyar dolgozók nevében,
Szürke színben, meleg szóval.
Jöttem, mint örök egyszerűség,
De ünnepi harang a lelkem,
A magyar nép szeretetét,
Ugyan ki hirdetné szebben.
Lohadjon most a kohók lángja,
Pihenjetek meg izmos karok
Feszült, vaskeblű gépcsodák
Csak egy percre csituljatok.
Te se mozdulj zajongó világ,
E napon áldozhatsz egy percet
Ha nem érted is, legalább
Ne zavard e néma csendet.
Megleng a láthatatlan lobogó,
Alatta a milliós sereg
Áll mozdulatlan s imába
Foglal egy dicső, nagy nevet.
Az ima száll s a hű szíveknek
Az Isten teljesíti vágyát,
E nagy névvel fényesíti
Be a négy folyamnak táját.
Még leng a lobogó, pihen a
Sok imás kidolgozott tenyér,
Csak az ajk mozdul e szóval:
Éljen, éljen az ősz vezér!
/Budapest, 1941./
EMLÉKEZÉS EGY SZAVALATRA
Agyamban már-már zajt üt a gond:
Tél, gyerek, ruha és kenyér.
De lelkem nyugalmas zugában
Egy szombat est emléke él.
A zajos est elmúlt s azóta
Mint tiszta, elvetett mag a
Jó puha földben, úgy él bennem
Egy lány szelíd szavalata.
Most is e leányra gondolok
S kérdem: íly estém lesz-e még?
S köztünk, mint színpadi függöny
Úgy lóg, tátong a messzeség.
/Pécel, 1941./
GOLGOTÁS NÉP
Régi, fáradt, szomorú nép. Tőle
Már csak nótája szomorúbb.
Ha Isten lennék, e népnek adnám
A legszebb életkoszorút.
Én szánlak és szeretlek téged, te
Meghajszolt bús nomád-sereg.
De látod, csak keleti pór vagyok
Rajtad hát nem segíthetek.
A sors, a cudar, jobb fülére dűlt,
S feléd tartja a süketet,
Tüzes áldozatokkal, imával,
Dallal hiába döngeted.
A nagy Úr föl nem ébred. S ha mégis
Hozzá ér szittya pörölyöd,
Nyilát újra és újra kilövi
S viharos daccal rád dörög.
De ne lankadj Ázsia szülöttje,
Kebled bár fúljon, ziháljon,
Véres utadat úgy taposd tovább,
Hogy az Isten megcsodáljon.
/Budapest, 1941./
MEGNYUGVÁS
Minékünk már semmink sincsen
Se erőnk, se izmunk.
Nekünk a temető felé
Szabad már kocsiznunk.
Agyunkban nincsen gondolat,
Szívünkben szeretet
Mi várjuk már a nagy úton
Porzó gyászszekeret.
Szájunkban régi kenyér íz
Él ős nyelvünk alatt
Még szomjazunk rá, de borunk
Egy kortynyi sem maradt.
De jó, hogy van bibliánk, bús
Szívünknek kormánya.
S hiszünk a szónak: miénk a
Mennyeknek országa.
Visszük hát húnyó életünk
Tört, fekete vállal,
Ám szívesen kiegyeznénk
A gőgös halállal.
Hisz nekünk már semmink sincsen,
Se erőnk, se izmunk.
Nekünk a temető felé
Szabad már kocsiznunk.
/Pécel, 1941./
TEGNAPI JÁTÉK
Szép játék volt a tegnapi.
Szép, hogy veled találkozhattam.
De pajkos, rossz fiúként e
Szép játékot eljátszottam.
És ma oly messze vagy már, hogy
Szinte fáj tőle a szívem.
Csak legalább megértenéd
Mit e pár kopott szó izen!
Itt küldöm e bús betűk közt
Lelkem egy letört darabját,
Óh, de jól esne, óh de jól,
Ha te szívesen fogadnád.
S most csak annyit ígérj, hogy azt
A kevésnyi rosszaságot
Mely véremen iramlik át
Még ma, még ma megbocsájtod.
/Budapest, 1941./
VÉN FALÚ HÁZBAN
Kint most őszi szél seper, furcsán
Vijjog egy szomorú madár.
Háború van, tankok csörögnek,
Mindenütt jaj, vér és halál.
Kint most átkozott minden, dermedt
Faágak sírnak csupaszon.
Csak itt bent, a vénfalú házban,
Csak itt van még szent nyugalom.
Kint most zúgás van, milljók ajkán
Szitok porzik és gyalázat.
Csak az útszéli kereszteken,
Csak ott van béke, s alázat.
Kint most szörnyű baj lehet, kutyánk
Is vonít, érzi a veszélyt.
Valahol hűs, piros folyókák
Hűtik az átkos szenvedélyt.
Kint még seper a szél, takarót
Cibál fáradt halottakon,
Én kisfiammal a térdemen
A bibliát lapozgatom.
/Pécel, 1941./
A PÁSZTOROK ELMENTEK
Hűvös zápor verte át a tájat
Hol egykor békés pásztorok ültek.
A szép szómadárkák elröpültek,
És csend lett a kolompos vidéken.
Én is e kolompos tájon éltem,
S kicsi úr voltam a zápor előtt.
Most egyedül járom a legelőt
Hol hamu lett a pásztori tűzből.
Úgy érzem sikoltanom kellene,
Vagy sípot faragni lenge fűzből
És botommal a kialudt tűzből,
Csak reményke parazsat kotorni.
És szítani, szítani a tüzet,
Hogy új láng lobogjon rá a tájra,
S tán faragott sípom friss szavára
Visszajönnek a régi pásztorok.
De nem sikoltok én, nem kell a síp,
A bot, hisz szívem, a táj már halott.
Csak egyszer még rajt végig ballagok,
S ázott subámat én is eldobom.
/Pécel, 1942./
BORÚS DONYECPARTI DAL
A Donyec partján ülök,
Itt hullott rám az este.
Puskám a nagy erdőbe
Néz, partizánra lesve.
Tegnap halál guggolt itt,
Búsan nézte az utat.
Ma este én virrasztok,
S várom a halál Urat.
De ma nincsen partizán,
Nem mozdul a fű, bokor,
Ma csend van, alszik a vér,
A vágy, s iszkol a pokol.
Furcsa e táj, mit a hold
Most ezüstre permetez,
Csak úgy fénylik a Donyec
És a kurta házeresz.
Bent a házban bajtársak
Pihennek széna ágyon,
Halk mesén aludtak el,
Vagy szúnyog-muzsikákon.
Néha egy-egy horkolás
Surran ki az ablakon,
Álmok szöknek rajtuk el
S szétfutnak a harmaton.
Előttem lenge fűszál,
Feléje nyúlnak ujjaim,
S új dalt verek szívemnek
Leeresztett húrjain.
De mély hangú húrokon
A dal nem szállhat vígan,
Pedig e dal a tiéd,
Tiéd édes kisfiam!
S bár oly kicsiny vagy, hogy nem
Érted borús énekem
Anyád mégis ölbe vesz
Egy nyárvégi estelen.
S míg szívén ölelve tart
És mesél a jó anya,
Ki tudja, hogy apádat
Hol leli az éjszaka.
/Oroszország, 1942./
FELÉD HAJLIK A SZÍVEM
(Géza Grohmann Ottóhoz)
Most hozzád szólnék költő társam,
Ki bárki előtt meg nem hajolsz,
De velem dalolsz,
Hol fekete gépek zörögnek.
Most hozzád szólnék te kékruhás,
Kinek kezére olaj csepeg,
De rímrengeteg
Mutatja, hogy lelked míly csodás.
Most hozzád szólnék te nyugtalan,
Nyakas fiú, ki egy jajomért,
S gyenge dalomért
Is sírva mondasz köszönetet.
Most hozzád szólnék jaj, de félek,
Hogy e szelíd dalnak szánt szavak
Tüzet gyújtanak
Jelszavaktól hangos szívedben.
Most hozzád akartam szólni, de
Már fáj bennem a nagy gondolat;
S nyújtom jobbomat,
Hogy maradjon köztünk béke.
Most szólni akartam, de látod,
Így változik bennem a szándék.
S nincs szebb ajándék
Istentől, mint a bölcs hallgatás.
És hallgatni olyan jó, és jó
Feléd hajolni megbékélt szívvel,
S szent keresztvízzel
Behinteni egy újszülöttet.
/Pécel, 1942./
MÁJUSI SZÉL
Messze születtem én nagy, véres mezőkön,
Keresztek tövében, pici dombtetőkön.
Zúgó folyó partján, hol a halál gázol,
Lankadó honvédek szelíd sóhajából.
Májusi szél vagyok, nem bömbölő orkán
Csendesen kúsztam át a Kárpátok ormán.
Hallgatni hangját a magyar szívverésnek,
Hol régi kövekbe új neveket vésnek.
Földbevájt kunyhókba, tanyák ablakába,
Külvárosi utcák szegényes zugába,
Bús anyák ölébe, hol gyermekek ülnek,
Hallgatózni engem a szunnyadók küldtek.
S jaj, ha panaszt hallok, jaj, mert orkán leszek,
S fekete felhővel vonom be az eget
És velem lesz akkor a haragvó Isten
És pusztul az Ígéret, pusztul itt minden!
Nem, nem azért jöttem, áldott napot hoztam,
Magot símogatni ringó kalászokban,
Hogy ne legyen sehol kenyértelen asztal,
Mezítelen árva mosolytalan arccal.
Jöttem szárnyat adni az esti imáknak,
Illatát hordani ezernyi virágnak.
S ha majd érett gyümölcs ring a kerti fákon,
Szép meséket mondok vígasztalan tájon.
Keresztek tövében, kicsi dombok fölött,
Életről dúdolok, hol a halál nyögött.
Elmondom nékik: az aratásnak vége,
Boldogság van otthon, nyugalom és béke.
S míg a bús táj felett lengenek a szavak,
Megenyhül a fájás a göröngyök alatt.
S e drága hon felett mint őrködő szemek
Ragyognak örökké a kőbe vájt nevek.
/Pécel, 1942./
MÁRCIUSHOZ
Mit hoztál nekünk ifjú március,
Mit hoztál szellő-szárnyadon?
Talán egy új dalt, vagy piros halált,
Mely aratni készül új mezőkre
Véres lábakon?
Mit hoztál március, új életet?
Arcunkra szellőcsókodat?
Tarka titok-batyud mit rejteget,
Új rügyet, mely jövő nyaraknak mond
Zsenge bókokat?
Mit hoztál mondd, sugaras holnapot
Az örök várakozóknak?
Csendes békét a felforrt szívekbe,
Új erőt a boldogabb jövőért
Fáradozóknak?
Ó március, nagy szabadság-tüzek
Szerelmes lobogtatója,
Már nem kérdezünk, csak szállj le honunk
Megszentelt rögére, s légy szívünknek
Dobogtatója.
Nézd, mennyi ifjú, mennyi jövőbe
Néző szem várta jöttödet.
Értsd meg őket, hisz lenge, tavaszi
Símogatásod bennük tán még új
Reményt költöget.
Aztán repülj, repülj, hogy a világ
Lásson egy új, szent szárnyalást,
S rikoltsad a fülébe, hogy nekünk
Hoztad el legszebb ajándékodat:
A feltámadást!
/Pécel, 1942./
SÓHAJOK
Távoli szívektől szakadnak el,
Fárasztják síkok és hegyek.
De jönnek és kopognak mint nyári
Ablakon a súlyos záporszemek.
Én látom e nagy jövést s céljukat
Ott, túl a víg utcasarkon.
Hogy ülnek meg rongyos eresz alatt,
Vagy egy csodálkozó gyermekarcon.
/Oroszország, 1942./
SVÁBBOGARAK
A szomszédból másztak át
Apám portájára,
Aztán szép lassan föl a
Házunk padlására.
A piszkos fekete had
Mindent összemászott,
S hogy padlásunk üres volt
Hát kamránkba vágyott.
Ott bizony volt sok minden
S ez tetszett a svábnak,
Rögtön nekiestek a
Sok megrakott zsáknak.
Anyám irtózott, apám
A fejét vakarta,
Káromkodott, s dühében
A baltáját kapta.
És elkezdte irtani
A szemtelen népet
Verte, taposta,, mint úr
A zsivány cselédet.
Kinek nem kell a dolog,
Csak cifra parádé,
De az övének tartja
Azt, ami a másé.
Ez sokáig tartott és
Mindennek a vége
Lett elfáradt apámnak
Gyászos temetése.
Aztán egy hajnalon jó
Anyám is elköszönt,
Sírva ment apám után
Az égi küszöbön.
De itt maradtam én, bús,
Beteg, vásott gyermek,
Kit boldog álmaiból
Annyiszor fölvernek.
Kései látogatók,
Csörtető bogarak
S mint víg árulók zengik
A régi poharak:
Hé fiú, te éhen halsz,
Urak itt e férgek
Itt állunk üresen, hát
Tölts belénk, tölts mérget.
És idd ki, mert fajtádból
Te vagy az utolsó,
S ha nem sietsz, számodra
Nem jut majd koporsó.
Bús ébredés ez, de jaj
A hízott seregnek,
Mert ha ereje nincs is
A vásott betegnek,
De lelke van nagyobb, mint
Minden bogaraknak
Kik undok álarc alatt
Szépet mutogatnak.
Hát nem érhet engemet
Se apai átok,
Irtom míg élek, irtom
A férget, a svábot!
/Budapest, 1942./
BOCSÁNAT A HAZUGSÁGÉRT
Munkás vagyok,
Hát eszem a munkások kenyerét.
Egykor még ez sem voltam, csak rongy,
Bús koránkelő, műhelyszemét.
Ma sem hízok,
Nem lettem újgazdag, pénzes legény,
Sem autós, modern víg betyár,
De legalább megbecsült szegény.
Új világ lett,
Bár a gond maradt a régi, kemény,
Ám agyam zúzott szálai közt
Megcsillan mindíg az új remény.
Új, szép remény
Bíratja velem a holnap terhét,
Serkent, ha gyengülök, s pendíti
Bennem a szép hazugság nyelvét.
Hazudni még,
Hazudni fiamnak éveken át,
Ki este vár e szóval: Apám,
Hoztál-e cukrot, csak öt dekát?
Nem rest a nyelv,
Hát újra ígér: majd holnap talán…
S fiam szájában képzelt cukrok
Édes íze olvad el csupán.
Óh, ha egyszer
Reményem, harcom mégis elbukott,
Fiam, bocsáss meg, hiszen nem én
Hazudtam, az élet hazudott!
/Pécel, 1945./
KÖSZÖNTÜNK ÚJÉV
Mélytüzű szemünkben még bús a fény,
És fáradt kezünkben gyász a kendő.
Néhányszor meglengettük, hogy elment
A véresarcú vén-esztendő.
Éjfélkor indult, de oly fáradtan,
Csípős szél borzolta deres haját
Hátán roppant batyu, benne vitte
Százszor megszakadt szívek jaját.
Elment, eltűnt a nagy havas tájon,
És csak a sáros, vérhabos nyomok
Néznek vissza, hogy borzadjunk, sírjunk,
De most sírni nem magyar dolog.
Mert százszor is szent ez a pillanat,
Ezerszer is szent ifjak és vének,
S az új Idők bölcsője fölött csak
Így szólhat ajkunkról az ének:
Köszöntünk Újév! Te titkok titka!
Köszöntünk szép magyar köszöntéssel,
Békés, zsolozsmás harangozással,
Szerelmes, boldog szívveréssel.
Ó, Újév első perce, ígéret
Bimbója új tavasznak és nyárnak,
Fehér-kalácsról álmodó gyermek-
Szívek most neked hozsannáznak.
És mi is nagy idők részesei,
Vérben gázoló felnőttek, nagyok
Örömöt várunk, igaz örömöt,
Ha jönnek új és új holnapok.
És lesz örömünk, ha te adsz erőt,
Mert háború vette erőnk javát,
S mi szerszámmal, vagy tízkörömmel, de
Teremtünk e honban új hazát.
Áldunk hát Újév! És áldjuk a még
Náladnál is sokkal nagyobb Urat,
Csak élni hagyjatok, hisz nép vagyunk
Ki most nektek táncol és mulat.
/Pécel, 1945. december 29./
BIZAKODÁS MÁJUS 1-JÉN
Ember, kinek nincsen képzelete,
Vagy nem jár kormos kémények alatt,
Nem érti meg a bús éneket
Mit visszavernek piszkos műhelyfalak.
Tegnap munkaláz égette szívünk,
Szerszámon habzott forró tenyerünk,
Feszült az agy, dobolt a vérerünk,
Porban, füstben vakult a két szemünk.
Reánk lehelt a kemencék szája,
Szakadtak rajtunk rothadt ingeink,
S nyögött a kíntól az acél, a vas,
Ahogy húsába martak gépeink.
Kerekek, szíjak és kalapácsok
Vertek e dalhoz szörnyű ütemet,
És mi e bolond melódiába
Szédülve lettünk félig süketek.
Isten és Halál borzongott bele,
Látván minket százszor meghajolva
Izzadva cipekedni, valami
Nagy és szent dologban bizakodva.
Enni alig volt időnk, de akkor
Haraptunk, ahogy csak szánkon befért
És ujjaink piszkos nyomát mindig
Megmutatta a falat kenyér.
Ez a tegnap bús muzsikája volt,
De ma, új, Ünnepi-dal szárnyain
Kellene repülnünk, hisz ez a nap
A miénk, miénk embertársaim!
Ezért öltöttünk ünnepi ruhát,
Ezért szállnak az ünnepi szavak,
Mért nem vidul hát arcunk a nemzet
És a szabadság zászlói alatt?
Mintha fájna még valami… és ha
Fáj?...ezt sem tagadjuk senki előtt,
Kimondjuk a szót, bár hasítson át
Szíveket vagy robbantson agyvelőt,
De nem lehet az, hogy mi dolgozók
Míg tapossuk a szegénység sarát,
Addig a nemzet útált férgei
Vígan lopják a bőség kosarát.
És mi lesz, ha holnap virradatra
Mire a nap az égre felragyog,
Tőlünk setétlenek az eszpresszó
Vagy kávéházi fényes ablakok?
Mi lesz, ha megnézzük kik ülnek ott,
Még hány ember élete gondtalan?
Vagy élhet itt ember, ki a nemzet
Számára még most is haszontalan?
Ez a holnap éneke lesz, de tán
Ne is fújjuk még el az új zenét
Hisz lehet, hogy döghalál hordja el
Szabadság, kik arcod beszennyezék.
És ma higgyünk, higgyünk még társaim,
Hogy ne legyen szép napunk átkozott,
Hisz jönnek még május elsők, s lesznek
Még hahotás, víg dínom-dánomok!
/Budapest, 1946./
ADJ RÁM URAM...
Adj rám Uram, adj rám áldást,
Vessél reám egy pillantást,
Feléd mennék roskadozva
Nagy bűnökkel megrakodva.
De csak csúszok le a lejtőn,
Mentsél hát meg én Teremtőm!
Hozzád vagyok én kötözve,
Ne hagyj veszni mély gödörbe.
Jaj, de ha még volna jussom,
Könnyebb lenne hozzád jutnom.
De bűneim sokasodnak,
Napjaim meg egyre fogynak.
Vezess hát most kézen fogva,
Megszentelt szép hajlékodba.
Ahol tiszta forrás buzog,
Tudom ott majd meggyógyulok.
/Pécel, 1987. január 25./
