Fekete István
AZ UTOLSÓ GYERMEK
(1913-1992)
"Szeretem falumat, merengve
Járom be szelíd halmait,
S lent a halmok alján a némán
Kanyargó Rákos partjait."
Pécel, 1936.
TÉLBEN
Süvölt a téli szél, szórja a havat.
Kinn az utcán csengős, lovas szán szalad.
A szánkóban ülnek lányok, legények,
Egymást átölelve vigan beszélnek.
Szép, piros az arcuk a hideg széltől,
De még pirosabb a szerelmi hévtől.
Amottan egy csoport lármázó gyerek,
Mint valami harcba induló sereg.
Hóembert csináltak, kezébe botot,
Vállára egy rongyos tarisznyát kapott.
Most azon mulatnak, azon nevetnek,
Mig meg nem unják, vagy haza nem mennek.
A szánkó elhaladt, csengő sem hallik,
A vidám délután estére hajlik.
Kinn sem hallni mást csak a szél zugását,
Kövér hópelyheknek csendes hullását.
/Pécel, 1933./
BÚS ŐSZI DAL
Halott mezők felett csavargó
Ökörnyálat dobál a szél.
Messze még, de már hallom, hogy
Jéglábain kopogva jön a tél.
Mint kilehelt gyenge pára, semmi,
Parányi völgyben búsan lengek
S éjszakára váró két szememmel
A nyár fakó nyomán merengek.
Felettem varjú kalimpál,
Csendzavaró, csúf fekete madár.
Dértől vacog s félve csörren
A kint hagyott kukoricaszár.
/Pécel, 1935./
SZ. ILONKA EMLÉKKÖNYVVÉBE
Délibábos mezőn ha jársz,
Nézd meg a telt búzakalászt,
Melynek szemét megérlelte a nyár,
Lehajtott fővel aratásra vár,
Igy járj te is hajtott fővel,
Okosan,s ha majd idővel,
Midőn közelgsz a forró nyár felé,
Éretten állj az Arató elé.
/Pécel, 1936./
SZ.J-NÉ EMLÉKKÖNYVÉBE
Könyved már kopott.
Sárgult lapjain
Régi, hű szivek termékei.
Tudom, elnézed őket, hisz mind-mind
Ifjú korod szép emlékei.
Közöttük az enyém mint halovány
Esti csillag a végtelenbe,
Nem ragyog, csak mosolygva int feléd
Testvér, áldás az életedre.
/Pécel, 1935./
SORS-KERESZT
Sok év, sok-sok árva könny,
Kevés vígasztalás.
Várni, midig csak várni
És egyedül járni
Ó szörnyű e sorscsapás!
E sors-kereszt enyém,
Nem tudom meddig tart
Még az út
,Azt sem tudom, hol végezém.
/ Pécel. 1936. /
SZ. ILONKA EMLÉKKÖNYVÉBE
Csendes az est szelleje,
Halk a csalogány dala,
Mely a virágnak szól.
Csendes a költő lantja,
Édes az éneke,
Mely leány szívnek szól.
/Pécel. 1936./
AZ UTOLSÓ GYERMEK
Az anyám
Egyszerű molnárleány volt.
Az apám
Egy eldugott tanyán született.
Bizony rég volt, hogy
E két szív egymásba szeretett.
Egyszerű két szív.
A szerelem
Mégis csodás volt mind a kettőben
Égve bujkált bent, mint a
Lángoló nap a nyári felhőkben.
S míg nótázó ajkuk édes csókba forrt,
A szerelem szívük selymes párnája volt.
Melyen elmerengve, hosszú
Édes álomra hunyták két szemük,
Míg meg nem születtem én,
Utolsó gyermekük.
S én, mint figyelmes gyermek hallgattam
Az ajkukról elszálló dalt, mesét,
Kis szívem úgy szerette
E drága altató-zenét.
Ám az idő, e gyors szekér,
Nem áll meg, csak fut, rohan,
Így suhant el felettük,
Egy félszázad dalosan.
De, hogy el ne vesszen a múlt,
Belőle szép emléket faragtam
Mert a száz színű dalból, meséből
Csak én, csak én maradtam.
S most folytatom azt, mit egykor
Szeretve tett a dajkám,
Dalolok folyton ha bús, ha víg vagyok,
Mert dalos volt a fajtám.
/Pécel. 1936./
AMIK ÚJRA VISSZATÉRNEK
Fájón, de újra visszatérnek
Régi szép emlékeim
S fáj nekem bús őszülő vénnek,
Hogy roskadnak térdeim.
Bolondos álmok, kínos éjszakák,
Édes mosolyok, tépett rózsafák,
Fájón, de vissza-vissza jönnek
S jó, hogy újra rám köszönnek.
Fáj, hogy csak homályosan látom
A legszebbet, az ifjúságom.
Mért kerül hát a legmesszebb
A legfájóbb, a legkedvesebb?
Nem tudom, csak sírva fakadok
És könnypatakokerednek szemeimből.
Vad dühömben az öklömet rázom
Állj meg, állj meg ifjúságom!
De az nem áll meg, elfut előlem
S elébe sehogy sem jutok.
Futni szeretnék utána, jaj,
De futni nem tudok.
Hej, pedig míg bennem
Az élet kedve forrt,
Mint lázas őrült hajadon fővel
Versenyt futottam az esti szellővel.
Álmokat riasztottam,
Tarka pillangót fogtam
A rét virágai közt.
S azután fehéren jött
Az első szerelem.
Könny a szememen,
Mely szörnyen égetett, kínzott,
S hol a tűz legjobban izzott
A szívemben ott volt a bánat,
A keserű bánat,
Mely pihenni nem hagyott.
Csak korbácsolt, űzött.
Azt hitte kiűz a világból
S utoljára bokrétát tűzött
Szívemre fekete virágból.
De hiába volt akkor minden.
Nem görnyedt a hátam,
Erős volt a karom,
Nem roskadt a lábam.
Csak most ily búsan, ily őszen
Száraz gerinccel halálra érten,
Nézek hosszan, merően,
Túl minden fájó emléken.
/Pécel. 1936./
A VIRRASZTÓ
Késő este van már. Gyertyám
Parányi lángját eloltom.
De az ijesztő setétben is
Két szemem nyitva van folyton.
Nem, nem alszom el.
Az elfáradt világ alszik,
Pihen, csendben megnyugodva.
Tán csak én virrasztok egyedül
Lélegzetem visszafolytva.
Nem, nem alszom el.
De miért nem alszom én? Hisz
Nekem is vetettek ágyat.
És kint is mély a csönd, senki sem
Járja megmaradt portámat.
Nem, nem alszom el.
Ablakomon át két szemem
Belenéz a vastag éjbe,
S öröklött régi fegyveremet
Némán szorongatom kézbe.
Nem, nem alszom el.
Gyanús most nekem ez az éj
S a mélyen hallgató csendben
Mintha gyilkos-vágyú árnyakat
Várnék vérvörös lepelben.
Nem, nem alszom el.
De ha jön is settenkedve száz halál,
Vagy ezer más veszély,
Lelkem új világot gyújt érted
Hazám, csonka hazám ne félj,
Nem, nem alszom el!
/Pécel. 1936./
GONDOLATAIM NÉMA TENGERÉN
Halkan suhanó szárnyakon,
Száll hozzád gondolatom.
S gondolataim néma tengerén,
Kedvesem, ölellek téged én.
Átkarollak karjaimmal,
S tüzellek csókjaimmal.
Vitorlánk meg hajt…messze…messze,
Csak mind ez oda sose veszne.
De tán nem s minden megmarad,
A jó szíved s szép szavad,
S így vígan evezek messze én,
Gondolataim néma tengerén.
/Pécel. 1936. /
NINCSEN TULIPÁNOM
Szerettelek nagyon, nagyon.
Te is szerettél, nem mondhatom.
Nem csak én, te is súgtál
Forró szavakat,
Ott a fák alatt,
Hol fehér ujjaid
Borzolták hajamat.
Együtt néztük a néma lombokat,
Együtt számoltuk az adott csókokat,
Lelkem, lelked fényében fürdött,
Szívem maró lángokkal küzdött,
Nem törődtünk semmivel,
Nem beszéltünk senkivel,
Virágot, napfényt kerestünk
S csak kacagtunk, csak nevettünk.
Úgy vártam, úgy lestem,
Hogy az esti szürkületben
Kopott, suhogó köpenyemben
Szívemben szerelmi lánggal,
Kezemben tépett tulipánnal
Hozzád siessek, s elédbe hulljak,
Vagy pihegő kebledre boruljak,
És elmondjam újra, százszor azt az egyet,
Hogy szeretlek, hogy szeretlek.
Így volt ez, így volt.
És most minden oly kiholt!
Nincsen piros tulipánom,
Széjjel tépted a múlt délutánon.
A kiskaput is bezártad,
Hol nemrég még jöttömet vártad.
Sötét szemed másfelé tekint,
Nem érnek össze kezeink.
Tört szívvel hiába várom
Az alkonyt, hogy leszálljon,
Mert csak te tudod, egyedül magad,
Hogy szíved s szívem közt
Miért építél válaszfalat.
/Pécel. 1936./
SZERETEM FALUMAT
Szeretem falumat, e kedves
Kicsi tanyát, hol születtem.
Hol egykor a kert virági közt
Tarka pillangót kergettem.
A kicsi házat s az előtte
Elnyúló régi kispadot,
Melyen nyári estéken anyám
Színes álomba ringatott.
Szeretem falumat, merengve
Járom be szelíd halmait,
S lent a halmok alján a némán
Kanyargó Rákos partjait.
Bejárom határát, elnézem
Hullámzó kalásztengerét.
A rétet és tündérmeséket
Lágyan susogó erdejét.
Bejárom csendes temetőjét,
Kibontva lelkem szárnyait.
Halkan lépek, nehogy zavarjam
Halott nagyanyám álmait.
Falum, te édes magyar falu
Szeretlek, szívem érted ég,
Szeretlek, mert te is fiadon
Hagytad szerelmed bélyegét.
/Pécel. 1936./
KÉT NAGYAPÁM VOLT
Két nagyapám volt, én
Nem ismertem őket.
Szegény, bús, tarisznyás
Kenyérkeresőket.
Az egyik molnár volt,
A másik meg béres
S a szegényes család
Itt is, ott is népes.
Apám és jó anyám
Mikor emlegették,
Szemükből a könnyet
Fájón törölgették.
Nem ismertem őket,
De a messzi tájon
Bár csak képzeletben,
Mégis tisztán látom.
Az egyiknek hosszú,
Lisztes fehér bajszát,
A másiknak poros,
Napsütötte arcát.
Az egyik a búzát
Másnak elvetette,
A másik ugyanúgy
Másnak őrölgette.
Így tengették éltük
Szűkös keresettel,
Másokat szolgálva
Tiszta becsülettel.
S mikor már a munkát
Egyikük sem birta,
Nyugalomra tértek
Fakeresztes sírba.
S én nagy szeretettel
Gondolok most rájuk,
Dalosajkú gyermek,
Költő unokájuk.
/Pécel. 1937./
TEMETÖBEN
Hallgat a temetőkert.
Lépteim alatt megroppan
A száraz avar.
Egy sírhoz lépek, melynek
Hervadt, virágos földje egy
Lány szívet takar.
Csak állok ott, s nézem a
Bús fekete földet és a
Néma keresztet,
Melyre rá van írva egy
Név. Egy név, mely szívet facsar
S szemet könnyeztet.
De miért álldogálok?
Szemeim mit keresnek itt
A semmiségben?
Hisz az a sok-sok álom
S kincseket érő mosoly mind
Ott van a mélyben.
Elmegyek hát, el innet
E helyről, ahol egy megölt
Szép tavasz pihen.
Elmegyek, de a bút, mely
A szívembe zárta magát,
Magammal viszem.
/Szentendre. 1937./
A VÉN KATONA BÚCSÚJA
Titok vagy előttem, ismeretlen
Nagy-nagy titok.
Ha hívlak magamhoz, nem tudom én
Hogy kit hívok.
De én is titok vagyok előtted
És nincs tovább,
Mert úgy ismertél meg, mint egyszerű
Vén katonát.
Bár jó volt, ha rámszórtad két szemed
Barna fényét
S ha éreztem fehér kezednek
Melegségét.
Parázsló ajkad drága mézéből
Néha loptam,
S a szép nóták legszebbikét halkan
Eldaloltam.
Szép volt mindez s jó, hogy lágy szíved meg-
adta magát.
Mikor hallgattad fel-felderülő
Lelkem szavát.
De most már megyek, hívnak a nóták,
Zengő kürtök.
Fogadd tőlem egy-egy üzenetem,
Hogyha küldök.
/Gyimót. 1938./
CSILLAG HULLOTT AZ ÉJSZAKÁBA
(Emlékül Kállai Mariskának)
Már-már úgy határoztam, hogy többet
Nem megyek hozzá. De az új szerelem
Parazsat dobott bolond szívemre
S nem tudtam nyugodni, mentem szüntelen.
Szembe ültem vele és úgy néztem
Varrógépet hajtó kicsi lábait.
Kezeinek minden mozdulatát,
S idegen arcának szép vonásait.
Daloltam néki szerelmes nótát,
S míg csókvirágából párosan adott,
Vágyteli ajkam pogányul izzott
Mámoros ajkán, mely némán hallgatott.
De egyszer éreztem, hogy mélyen a
Szemembe néz és a hallgató szájon
Vádoló szavak zúdultak felém
Csendes, bús gyűlölettel, kicsit fájón:
Miért zavarta meg csendes életem?
Ajkamról oly bután csókot miért rabolt?
Hisz nem vagyok a magáé! Vágta
Szívemhez a valót. És igaza volt.
Szép volt, gyönyörű amint beszélt, mert
Édes komolyság húzott pirult arcán.
S én magamba súgtam: kellett nekem,
Kellett e pár szó… Felálltam és aztán
Halk köszönéssel búcsúztam Tőle.
De megálltunk még a kert kapujában,
S amíg néztem szép sötét szemeit
Egy csillag hullott le az éjszakában.
/Nagygyimót, 1938./
KÖSZÖNÖK MINDENT
Uram, ki voltam én Önnek
És kedves, jó hitvesének?
Ki lehettem volna, egy senki,
Kiről már nem is beszélnek.
Senki más csak egy virágos-
Sapkás magyar katona voltam,
Ki azon a sötét idegen utcán
Magyarul daloltam.
És ami azután jött a
Részemről nem várt nagy öröm,
Azt most mind a kettejüknek
Újra, s újra megköszönöm.
Köszönöm az esti kávét,
Köszönöm a csendes beszélgetést.
S köszönöm, hogy elmondták a
Fájó, húszéves szenvedést.
Köszönöm a puha ágyat
És az álmot, amit benne álmodtam.
S köszönöm a forró teát
Mit reggel elfogyasztottam.
Köszönök mindent, mit addig
Adtak míg az ajtón ki nem jöttem.
Az utolsó hangot is, mely
Utánam szállt az őszi ködben.
/Újkomárom, 1938./
SZÜRET
Méla tájon az ősz zenél,
Táncot lejt rá a falevél.
Szüret van most, víg vigalom,
Zeng is a dal, s a cimbalom.
Cigánylegény üti-veri,
S közbe-közbe hörpintgeti
Magyar szőlő édes nedvét,
Mely tüzeli piros kedvét.
Száraz, üres, gyomra korgó,
Megszomjazott a nagyhordó.
De ihat ám most kedvére,
S vele együtt sok testvére.
Öreg gazda, tisztes gazda
Szívét, lelkét beleadta
A munkába, s felmosolyog,
Nem hiába fáradozott.
Míly öröm most szemnek, szájnak,
Gyümölcse a fáradtságnak.
Szüret van, hát van vigalom,
Zengjen a dal és cimbalom!
/Pécel, 1938./
TAVASZI ÉNEK
Hallgasd csak, hallgasd az erdő szavát,
Mit súg neked a zöldelő faág.
Hallgasd csak, hallgasd, hisz éppen neked
Dalol a rét is titkos éneket.
Hallgasd, figyeld, hogy mit mond el néked
Az ébren álmodó csodás természet.
Nézd csak, nézd csak, azok a kerti fák,
Hullongó szirmú szép barackvirág.
Nézd csak, nézd csak, ibolyák, nárciszok,
Mind feléd néz, mind reád mosolyog.
Szép most minden, hódít a természet,
Öleld, szeresd hát, hisz tiéd az élet.
Én is szerettem, én is kacagtam
A felettem eltűnt szép tavaszban.
De már az életet nem csodálom,
Bús, fáradt vagyok, pihenni vágyom.
S nyílhat virág, fakadhat zöld levél,
Nekem sem ez, sem az többé nem mesél.
/Szentendre, 1938./
VISSZAPILLANTÁS
Elmúlt ezer évek kétes homályán
Nézek, hol ős pár él erdők magányán.
Mint két forró szív, két szerelmes ajak,
Eső, szél, napsugár szemükbe kacag.
A férfi kezében vadverő dorong,
Lelkében valami sötéten borong.
Útját a bozóton keresztül vágja,
S nyomában követi szerelmes párja.
Kinek szép testét semmi sem takarja,
Kit szabadon ölel meztelen karja.
És hogyha van kín, vad, véres küzdelem,
Mindent legyőz a nagyszerű szerelem.
/Szentendre, 1938./
